Trianon
Trianon velünk él, hatásait napjainkban is kifejti, nem lehet csak egyszerűen kitörölni az emlékezetünkből, mint egy ócska vagy rossz emléket. Trianon fáj, mert minden józan gondolkodású ember szerte a világon igazságtalan döntésnek nyilvánította, nyilvánítja. Trianon sok mindenről szól, csak arról nem, hogy a népek önrendelkezési jogát figyelembe véve rendezte volna Kelet-Közép-Európa hatalmi viszonyait.
Ám a legnagyobb probléma, hogy nem jutottunk túl rajta, csak átléptük felette bekötött szemmel. Nem adtuk választ a felmerülő kérdésekre. Mi, magyarok nem. Sztálin, Benes, Tito, és Causescu megadta a maga válaszát, Rákosi és Kádár csak lapított. Mily égbekiáltó bűn ez!
Ennek köszönhetően napjainkban is óriási kavalkád van a fogalmak között: soviniszta, náci, fasiszta, nacionalista, radikális, jobboldali, szélsőjobb – sokan nem tudják hova tenni ezeket. Összemosódtak, a baloldal hatvan év alatt összemosta őket. Ezért lehet az, hogy ha valaki Trianonról beszél, címkét kap. Csúnya címkét. Pedig beszélni kell róla, mert Trianon nem pusztán annyit jelent, hogy egyik napról a másikra Magyarország területeket, anyagi és természeti javakat veszített el. Arról van szó, hogy egyik napról a másikra úgy ébredtek honfitársaink, hogy idegenek lettek szülőföldjükön, sőt, ellenségek. És elhurcoltattak, fogynak, pusztulnak. Ez a tragédia, a hétköznapi erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar ember tragédiája.
Ezen enyhített az Európai Unió: a határok névlegessé válnak. Hisszük mi. De szomszédjaink nem hiszik. Ők félnek a határok eltűnésétől, félnek a magyarság újraegyesülésétől, főleg Szlovákia, ahol az egyesülésnek nincsenek fizikai gátja, hiszen egymás mellett él az anyaországi és felvidéki magyarság (Erdélyben áttelepítésekkel, miegymással sikerült „elzárni” Székelyföldet). És félnek Koszovótól, s mindentől, ami nem szentesíti a határokat, pedig a történelemből tudhatjuk – mi, magyarok aztán biztos – hogy a határok változnak. És nem szentek.
Arról nem is beszélve, hogy az egyesült Európa egyik alapelve a határok fokozatos megszűnése: nem Németország, Románia, Szlovákia, Svédország vagy Magyarország lesz a fontos, hanem a németek, románok, szlovákok, svédek vagy a magyarok.
Vajon minden tagállamban így gondolják ezt?
És vajon eljön majd a nap, hogy itthon nyíltan, őszintén, stigmatizálás nélkül lehet beszélni, megemlékezni erről a gyásznapról?
Bari Zsolt
2009. június 4.